Utóbbi a leglátványosabb műtárgy a nyolc darabos kollekcióban, Szendrey Júlia hímezte Petőfi számára. A többi vagy nyomtatvány, vagy kézirat, de ezekben is számos érdekességre bukkanhatunk. Olyasmire is, ami még a kutatóknak is új volt. A részletekről a műtárgyak tegnapi átadásán számolt be Szilágyi Márton irodalomtörténész.

A nevezetes puttós pénztárcára azért akasztottuk ezt a jelzőt, mert az egyik felére egy pucér angyalkát hímzett a feleségek felesége, egyébként gyönggyel. Több titkot is elárul ez a bőr pénztárca: egyrészt, hogy a pesti nevelőintézetben felnövekedett Júlia milyen tisztességesen megtanulta a gobelinkészítést, másrészt pedig szöveges információt is varrt a tárcára az előrelátó fiatalasszony.

Az olvasható rajta, hogy „A talpra magyar versért”. A datálás így nem okoz különösebb fejtörést, a műtárgy nyilván 1848. március 15. után született. Ebből látszik, hogy a forradalmi vers kultusza a családban is hamar felütötte a fejét. A tárca két hímzett képe közül az egyik a pufók puttó, a másik egy nemzetiszínű lobogó, és a szöveg is piros fehér zöld gyönggyel van kivarrva. „Ezek az elemek nem feltétlenül együtt szoktak jelentkezni” – hívja fel a figyelmet Szilágyi Márton diplomatikusan. Talán megkockáztathatjuk azt is, hogy Júlia ízlésvilága egy kissé kiszámíthatatlan lehetett. A puttó egyébként a biedermeier tárgykultúra jelenlétét, a lobogó pedig a forradalmi eseményekhez fűződő vonzalmat mutatja az irodalomtörténész szerint, és azt is hozzátehetjük: a biedermeier és a romantika találkozik ezen a pénztárcán, hiszen az előbbi, átmeneti stílusirányzat hamar elenyészett (a magyar irodalomban alig hagyott nyomot, ellenben például Andersen, akit Júlia előszeretettel fordított, a biedermeier jeles képviselője) Petőfi pedig már a romantika költője lett.

A többi emlék, bár kevésbé látványos, azért nem kevésbé érdekes. A PIM-hez került például egy képes kalendárium is, Petőfi bejegyzéseivel. Feltételezhetjük, hogy ez sem véletlenül járt a költő kezében, ugyanis az ő versei is szerepelnek benne. A kor talán legnépszerűbb kiadványában szerepel az elefánt viselkedéséről szóló eszmefuttatásoktól a Hófehérkén át rengeteg „színes” anyag. Az embernek az az érzése támad, hogy a 19. század közepén ez lehetett a bulvárlap, egész évre. Szép dolog, hogy helyet szorítottak benne a költészetnek is, másrészt viszont – mint arra Szilágyi Márton felhívta a figyelmet – azért is alakulhatott ki Petőfiről sztereotip kép a köztudatban, mert az ilyen széles körben terjesztett kiadványok többnyire a népdalait vagy bordalait tartalmazták. Ez az 1849-es kalendárium is így tesz, A faluban utcahosszat című Petőfi-sláger került bele többek között, amelynek külön érdekessége, hogy ebben írta le azt a sort, amelyet a kortársak „a költészet végső elfajulásának és a nyilvánvaló trágárságnak a bizonyítékaként idéztek borzadva”, ahogy Szilágyi Márton fogalmaz. A mondat egyébként a „Táncolok, mint a veszett fene” volt: az irodalomtudós ismeretei szerint Arany János ezt a szót még a saját műveiről szóló elemzés margójára is csak kipontozva írta le, még jóval később is. Túl volt azon a határon, amit elbírt a közízlés, a képes kalendáriumba mégis bekerült. Na ugye, hogy csak bulvár lehetett?

Ellentétben a naptárral, a Lapok Petőfi Sándor naplójából című „blogbejegyzés” csak kis példányszámban, aprónyomtatvány formájában jelent meg 1848-ban. Petőfi a naplóírást nem privát tevékenységnek, hanem nyilvános, véleményformáló gesztusnak gondolta, és alakította is vele a közvéleményt. Ez a nyilvános naplóírási gyakorlat a mai blogok elődje, de Petőfi, mint tudjuk, sajnos rövid idő után felhagyott a blogírással, és nem is volt már alkalma újrakezdeni.

A levelek közül a testvér, Petőfi István írásai azért érdekesek, mert kiderül belőlük, hogy a kényszersorozást elszenvedett bátya az osztrák hadseregben megtért atyja mesterségéhez, és mészárosként dolgozott, ami a legbékésebb lehetőségnek tűnt ebben a helyzetben. Közben pedig az öccsétől maradt irodalmi kapcsolatokat is megkísérelte ápolni, az egyik levélben például egy verset küld a közlés reményében Pákh Albertnek, aki a Tízek társaságának is tagja volt. (Úgy látszik, Petőfi Istvánnak Tízek társasága-fixációja lehetett, mert a másik levél is egy volt taghoz, Lisznyai Kálmánhoz szól, egy más ügyben.)

És van itt egy levél Szendrey Júliától is, ráadásul ezt teljes terjedelemben soha nem közölték. Lemaradt róla például az aláírás: Júlia Györgyként szignálta a levelet. Az iromány 1850-ben kelt Székelyudvarhelyen, és egy családi baráthoz, Lauka Gusztávhoz szól, de a címzésben, ahogy az aláírásban, más név szerepel: Bányai. Az irodalomtudós szerint óvatosságból történtek a névcserék, s Júlia különben is nagyon veszélyes utazásra vállalkozott, amikor Petőfi keresésére indult. Erdély még romokban volt, a közbiztonság sem állt helyre, Júlia férfiruhában indult útnak, talán ez is ihlette a férfias névválasztást. Szilágyi Márton szerint köze lehet ahhoz, hogy amikor megismerkedésük után nem sokkal, 1846-ban Petőfi Júliáról ír Orlay Petrich Somának, akkor azt írja, hogy Júlia „még Párizsnak is sok lenne, a George Sandok hazájának”. Ezért vagy másért, Júlián mindenesetre rajta maradt a György álnév. A levélből kitűnik, hogy a hiábavaló keresés után már ekkor felesküdött az életre szóló boldogtalanságra, amit sikerült is haláláig betartania.